28. A vesszőből font ember (1973) - The Wicker Man

Kicsit gondban vagyok. Jól tudjátok, hogy minden film, amelyet a maraton keretein belül bemutattok, teljesen friss élmény nekem. Éppen ezért problematikus egy kicsit a helyzet. Mert ha ezt a filmet korábban láttam volna, akkor egészen biztos nem válogattam volna be.

Ugyanis bár a filmet horrornak nevezik, én nem igazán hívnám annak. Sokkal inkább éreztem kriminek. Éppen ezért nem is fogom úgy bemutatni, mint egy horrorfilmet. Nem is tudnám, ugyanis a film atmoszférája minden csak nem félelmetes, ijesztő vagy nyugtalanító. Ez egy tiszta horror film esetén probléma lenne, de A vesszőből font ember van egy egészen más jellegű hangulattal a kecsegtet. A filmnek egyfajta hipnotikus, kicsit bizarr jellege. Némely pillanatában talán még álomszerűnek is lehetne nevezni. Ez a sajátos jelleg bár érdekes, sajnos nincs  annyira erősen jelen, mint amennyire kéne. Talán, ha rámentek volna még jobban erre a vonalra, akkor tényleg horrornak érezném a filmet.

Bár a történet relatíve érdekes, de némileg kiszámítható, és a végére kicsit tönkre is vágják. Már egyszer-kétszer leírtam, hogy mi a véleményen a film végére passzivá váló főhősökről, most ezt nem fogom még egyszer megtenni. Azonban a végén kívül is vannak gondok a sztorival. Igazából, amikor megnézzed, akkor nem veszed észre a történet minden hibáját, de ahogy befejezted, és eltelik egy kis idő, belegondolva azért vannak bukfencek a filmben rendesen. Ahogy ezeket a sorokat írom, úgy is jutnak eszembe újak.

A főhős alakítása elégé túljátszott. Értem én, hogy azt akarják bemutatni, hogy keresztény létére mennyire kényelmetlenül érzi magát a pogány környezetben, de színészi játék minden csak nem hiteles. Ellenben Christopher Leet most is öröm nézni. Ő hozza azt, amit el lehet várni tőle.

Ami még fölhúzza a film értékelését az a néha ötletes operatőri munka, és a különös, de mégis működő dalbetétek. A vesszőből font ember nagyon gyakran nem hagyományos filmzenét használ, hanem némileg folkos dalbetéteket. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi működhet egy horrorfilm esetén, de mégis.

A filmet - bármennyire is klasszikus - nem tudom mindenkinek ajánlani, különösen ha horrorfilmet szeretnél nézni. Amennyiben egy misztikus krimire vágysz, akkor nyugodtabb szívvel tudom ajánlani. Nem tökéletes film még úgy se, de azért egy érdekes darab.

27. Frászkarika (1985) - Fright Night

Minden horror rajongó szereti a vámpírfilmeket, és bár lehet bőven kellemes darabokat találni a műfaj keretein belül, viszont kevés igazán jó horror-vígjátékot tudnék megnevezni, amely vámpírokról szól (zombikból egyszerűbb vicces filmet csinálni.) A Frászkarika szerencsére egy ilyen alkotás.

A történetben semmi különleges nincsen, mert az - legalábbis az elején - a Hátsó Ablak egy vámpíros változata. (Egy fiatal srác kilesi a szomszédját, akiről kiderül, hogy egy vámpír, de persze senki nem hisz neki.) Nem ez teszi különlegessé a filmet, sőt hacsak a sztorin múlna, akkor kifejezetten gyenge lenne a Frászkarika (a végére így is összejön egy-két kínos pillanat) Ami inkább érdekessé teszi, az a film homage jellege. Sok minden található benne korábbi vámpír filmekből, de talán a legszembetűnőbb az a Roddy Mcdowall által alakított Peter Vincent, akit egyértelműen Peter Cushing ihletett, de ezt leszámítva is érződik a filmen, hogy a rendező tiszteli az elődöket.

Az is nagyon tetszett, hogy a nagyon sok elemet használ a klasszikus vámpír folkloreból. Ilyen például, hogy a vámpír csak akkor léphet be valahova, ha meghívták, vagy hogy nem csak denevérré, de farkassá és köddé is képes átalakulni. Akit ez érdekel egy kicsit bővebben, az IMDB van egy külön topik, ami ezzel foglalkozik.

Színészi játék tekintetében viszont elég felemásan teljesít a film. Roddy Mcdowall nagyon szórakoztató alakítást nyújt, és Chris Sarandonnak is igen karizmatikus a vásznon, legalábbis amíg át nem alakul, mert akkor inkább nevetséges, pláne mert azt is alig lehet érteni, amint mond. A többi színészről egyáltalán nem is érdemes szót ejteni, mert legjobb esetben is csak egy gyenge közepes, amit érdemelnek.

Ellenben a speciális effektek kifejezetten tetszetősök voltak, sőt úgy éreztem, hogy némelyik még meg is előzik a korát. A végére van itt egy csomó jó trükk, ráadásul nem is éreztem feleslegesnek őket. A zenét Brad Fiedel szerezte, aki bár tett le rossz munkát az asztalra, de a muzsika közel sem olyan jó, mint mondjuk egy Terminátor esetén.

A Frászkarika egy jó kis 80-as évekbeli horror-vígjáték. Semmiképp sem mondanám egy különleges filmnek, sőt a kínos pillanatok miatt néha még gyengébbnek is éreztem, de összegségében azért jól szórakoztam.

26. Szörnyszülöttek (1932) - Freaks

Tod Browning neve a Drakula kapcsán lehet ismerős (a maraton folyamán egyszer már megemlékeztem róla). Azon a filmen kívül nem sok ismert filmje akad. Egyedül talán a Szörnyszülöttek az, amelyet ki szoktak emelni a munkásságából, és nem is teljesen véletlenül.  A Szörnyszülöttek egy meglepően bizarr alkotás, amely a 30-as években kifejezetten botrányosnak bizonyult, sőt az Egyesült Királyságban be volt tiltva 30 évig.

Most persze gondolhatjátok, hogy "Te úristen milyen horror ez?", de egy kicsit ki kell ábrándítanom a közönséget. Ugyanis nem igazán tudom tiszta horrornak tekinteni a Freakset. Inkább éreztem egy fajta noir kezdeménynek. Bűnügyi történet, sötét hangulat, femme fatale stb. Persze ez nem jelenti azt, hogy a  Szörnyszülöttek egy rossz film, mert éppen ellenkezőlegek, csak tiszta horrort ne várjon senki... leszámítva a végső "leszámolást", mert az még mai szemmel nézve is félelmetes.

A Szörnyszülöttek ültek egyik nagy pozitívum, hogy nagyon reálisnak, hihetőnek tűnik. Ez nem véletlen, hiszen Tod Browning valódi fogyatékos embereket kereset fel a projekthez. Tehát, akiket láttok a filmben, azok tényleg valódi embereket, és nem trükkök vagy maszk munka.

Azonban a filmnek van egy igen súlyos gondja: a szétesettsége. A film alig több, mint 60 perc, emiatt nagyon szétesőnek tűnik a film. A rövidsége, annak a köszönhető, hogy anno egy jó adagot kivágtak a filmből (és még így is botrányos alkotás volt). Sajnos ez érződik is rajta, és bár - a leírtak alapján - volt olyan jelenet, amelyről nem bánom, hogy nem került be a "végső" változatba, de ettől függetlenül nincs jól felépítve a film. Egyik szereplőről ugrálunk a másikra, anélkül, hogy komoly karakterépítés lenne. A főszál még működik, de a mellékszálaknak mintha alig lenne bármilyen szerepe.

A Szörnyszülöttek a korszak egyik sajátos, bizarr alkotása, amely sajnos pont a hiányossága miatt nem lesz akkora film, mint amilyen lehetett volna. Ennek ellenére mindenképp érdemes megnézni, mert nem sok hasonló film készült a 30-as években.

25. A pokol hét kapuja (1981) - E tu vivrai nel terrore - L'aldilà

Már hiányzott, hogy egy jó kis zombi filmet bemutassak. Reménykedtem ebben a filmben, azonban A pokol hét kapuja sajnos egy nem túl erős alkotás. Ez és a Zombik Városa után kezdem azt hinni, hogy a Zombi 2 (vagy Zombi, esetleg Zombie Flesh Eaters - függően, hogy melyik ország címét vesszük), csak egy egyszeri jól sikerült darabja volt Lucio Fulcinak. Ott sikerült az alkotását - egy bár önmagában nem túl jó történettel vagy színészi játékkal bíró filmet - remek hangulattal felvértezni, amihez a remek zombi maszkos és a zene már csak plusz volt. Sajnos az ezt követő két zombi filmjében ezekből szinte semmi nem maradt.

A film legnagyobb hibája, hogy hiányzik belőle bárminemű koherens történet (a Possessionnek összefüggőbb története volt, mint ennek), alig van értelme az egész filmnek. Tele van egymásra pakolt random jelenetekkel. Ezekkel már az előző résznek is volt baja. Ott gyakorlatilag komplett történetszálak lehetett találni, amelyeknek semmi köze nem volt a főtörténet szálhoz. Itt annyira nem vészes a helyzet, de azért bőven akadnak olyan pillanatok, amiket nem értettem. pl. A zombik rátámadnak egy szelemre (!), majd egy kutya elharapja a szelem (!!!) torkát. Én meg csak nézzek, hogy mi a fene van (és többet meg sem említik ezt a momentumot)

Persze olvasom, hogy a film tulajdonképpen pusztán egy rémálomkép akar lenni, de ez szerintem nem jó magyarázat. Még annak is kell némi koherencia. A Rémálom az Elm utcában sem csak egymásra dobált jelentekből állt. Igaz, hogy A pokol hét kapuja legalább hangulatában el tudja kapni a rémálomszerű érzetet, de azt is csak néha. Egyébként - hogy azért fair legyek - tényleg van egy-két  jelenet, amely hatásos (mint például a tarantulás.), de sajnos ez az unalom és homlokvakargatás tengerében nagyon kevés.

A végére legalább előre akar kapni a film, legalábbis, amikor jöttek végre a zombik, elkezdtem reménykedni, de még azt is sikerül elrontani a random hülyeségekkel és a főhős idiótaságával (tízből kb. egyszer céloz a zombik fejére, még akkor is, mikor látja, hogy csak az ér valamit.) A lezárás pedig az abszolút "Most mi a fene van?" kategória.

A zombik bár egy fokkal tisztességesebben néznek ki, mint a Zombik városa esetén, ennek ellenére még mindig távol vannak a jótól. Ellenben a zene végre ismét jó (az előző filmben Fabio Frizi gyakorlatilag ugyanazt használta, mint a Zombi 2 esetében), talán a legerősebb horror zene, amit mostanában hallottam

Összegségében nem mondanám, hogy egy nagyon kínos film a A pokol hét kapuja, sőt, igazából jobb is, mint az elődje, azonban még így is gyenge. Ha szereted a zombi filmeket, akkor talán egyszer érdemes megnézni, de ebben sem vagyok biztos, pláne ha azt is figyelembe vesszük, hogy zombik alig van a filmben.

24. A testrablók támadása (1956) - Invasion of the Body Snatchers

50-es évek, hidegháború, paranoia, földönkívüli invázió. A testrablók támadása egy tipikus horrorfilm ebből az időszakból. Persze a nagy kérdése, hogy most 2013-ban mennyire állja meg a helyét. Akkoriban nagyon sok földönkívülis, óriásszörnyes, őrült tudósos horrorfilm készült, de manapság, már csak kevésre emlékezünk vissza jó szívvel. A testrablók támadása szerencsére azon kevés horrorok egyike, amelyek nem csak, hogy jól megtudják idézni a korszakot, de mindezt szórakoztatóan képesek tálalni.

A film az egyik legnagyobb erénye a nyomasztó hangulat. Félelemkeltésben nem tud felérni más horrorfilmek szintjéhez, viszont amit nyújt, azt profin csinálja. A képi világ és a rendezés nagyon jó atmoszférát teremt.  A történet is relatíve ötletes, és a főszereplő játéka is jó, a főhősnő meg bájos teremtés. Egyébként, ha másért nem, legalább az operatőri munkáért, mindenképp dicsérni kell a filmet.

Persze a film korántsem hibátlan. A zene például egy nagyon tipikus ötvenes évekbeli filmzene. Nincs vele semmi gond, de már másnapra semmire nem fogsz emlékezni belőle. Viszont vagy egy súlyos hibája is. A végére a film nagyon elkezd nagyon inkonzisztensé válni, elfelejti a saját szabályait, és elkövet egy nagyon súlyos logikai hibát. Ott bukik el attól, hogy igazán jó film váljon belőle.

Ennek ellenére A testrablók támadása még mindig egy jó film, a hangulat nagyon jó, a főhős kétségbeesése jól be van mutatva, tehát mindent összevetve érdemes megnézni. Azt se zavarjon senkit, hogy az ötvenes évekbe készült.

23. Előérzet (2004) - Yogen

Még egy japán horrorfilm, aztán befejeztem erre az évre, mert azért kezd ez a műfaj némileg unalmassá válni. Persze mondom ezt egy olyan filmnél, amelyik némileg eredetibb, mint a többi j-horror. Most azt gondolhatjátok, hogy örülök, de sajnos a film egyáltalán nem olyan jó, mint amilyen lehetett volna. Az ötlet némileg eredeti, de a megvalósítást nem annyira, sőt a film némileg még unalmas is (és most nem azért, mert egy japán horror.)

Ugye a többi j-horror elsősorban kísértetekről szólt, itt egy férfiről, aki a lánya halála óta képes előrelátni más tragédiákat. Közben próbálja kideríteni ennek a képességnek az eredetére, valamint próbál arra választ találni, hogy használnia kéne ezt a képességet, vagy sem. Ez szép és jó, de hol van ebben a horror? Van néhány jelenet, amely némileg misztikusnak, álomszerűnek hat, de ez leszámítva nagyon kevés a horror a filmben. Sőt igazából az Előérzet drámának jobban működik, mint horrornak., egészen az utolsó 15 percig, ahol mintha az alkotók rájöttek volna, hogy mégiscsak horrorfilmet készítenek. Ilyenkor megbomlik a lineáris történetvezetés, és igazából nagyon furcsa lesz a film.

Viszont meglepő módon, ilyenkor elkezd a horror is működni, sikerült a frászt hoznia rám rendesen. De ennyi. Mást nagyon nincs értelme felemlegetni a filmmel kapcsolatban. Se a hangulata, se a képi világa, se a színészi játéka, de még a kép világa sem kiemelkedő. Nagyon átlagos minden szempontból.

Tulajdonképpen eddig ez a legrosszabb ázsiai horror amit bemutattam. Még így is bőven meg lehet nézni, de még a j-horror kedvelőinek se feltétlenül ajánlom.

22. The Last Broadcast (1998)

Pár napja mutattam be egy a The Tunnel című új-zélandi horrorfilmet. Annál a filmnél említettem, hogy bár a koncepciót jónak találtam, valahogy  nem igazán tudott élni, az adott lehetősséggel. Akkor még nem láttam ezt a filmet, így nem tudtam, hogy jóval korábban - még a Blair Witch Project előtt - valaki már próbálkozott ezzel az ötlettel játszadozni. Vagyis azzal, hogy egy olyan áldokumentumfilmet készítsen, amely valóban úgy néz ki, mint egy dokumentumfilm, nem csak mint egy found footage (pl. Paranormal Activity, Cloverfield). Most nyilván örülnöm kéne, de a The Last Broadcast egészen más típusú hibákkal bír, amelyek miatt rosszabb, mint az eddig felemlegetett hasonló filmek.

Az első komoly hibája, hogy baromira unalmas. Tudom, sokan már a Blair Witch Project-et is annak tartották (én nem éreztem annak), de ez sokkal-sokkal rosszabb. Bár maga a film nagyon rövid, de azt a 86 percet is nagyon hosszúnak éreztem. Attól, hogy egy kvázi dokumentumfilm, még nem kéne feltétlenül unalmasnak lennie, pláne, ha a témáját nézve (egy misztikus gyilkosság). A The Tunnel esetén még felvéltem fedezni némi izgalmat, és profizmust, de ez a film túlságosan is amatőr és gyengén összerakott (a költségvetése mindössze 900$ volt).

Azonban nem ez az egyetlen hibája a filmnek, ugyanis ettől még lehetett volna egy ötletes, de unalmas horrorfilm, de a készítőknek a végére sikerült mindent elcseszni. Az alkotók elfelejtették, hogy milyen filmet készítenek, is sikerült az egyik legrosszabb befejezést összehozni, amelyet eddig horrorfilmben láttam (még a műfaj se stimmelt a végére), többet - a spoiler-mentesség végett - nem is akarok elárulni róla.

A képi világ nagyon gyenge. Az ilyesmit hasonló jellegű filmek esetén megszoktam bocsátani, hisz a gyenge képet autentikusságot kölcsönöznek az alkotásnak, de amikor semmi nem indokolja, hogy a képek pocsékul nézzenek ki (pl. egy előre eltervezett interjút rögzítünk), akkor mégis miért azok?

Egyetlen pozitívum, amit eltudok mondani, egy-két pillanatot leszámítva (mint például a végét), a filmet elég hitelesnek éreztem. A színészek elérték, hogy azt higgyem, valós amit láttok.

Ennek ellenére nem tudom senkinek sem ajánlani a filmet. Hiába az eredeti ötlet, és a hitelesnek tűnő színészi játék, ha a rendezői megoldások, és az unalom mindent tönkre vág. Ráadásul a vége még csak meg sem jutalmazza a nézőt a kitartó figyelméért. A The Last Broadcast egy rossz film, és nincs is kedvem a védelmére kelni.

21. Videodrome (1983)

A Kairo után sikerült megint egy különös filmet kifognom magamnak. Bár míg a tegnap bemutatott alkotás inkább misztikus volt, addig a Videodrome furcsa, vagy még inkább bizarr (ha angol lennék, akkor a f*cked up kifejezést használnám.) A rendezője ugyanaz a David Cronenberg, aki a Legyet és a Porontyokat is rendezte (meg még több hasonló filmet). Talán épp ezért nem is meglepő, hogy a Videodrome szintén egy groteszk biohorror.

Azonban film több, mint egy biohorror, vagy legalábbis több akar lenni. Hogy a kettő közül melyik, azt nem lehet eldönteni. Ennek leginkább az az oka, hogy abban sem vagy biztos, hogy mi a plusz, amiről szólni akar a film. A média kapcsolatát az erőszakkal, és az "agymosó" hatást? Akkor viszont a rendező miért ugyanazokkal a módszerekkel él, mint a tévések? Egy kormányzati összeesküvésről? Erre még hajlanék is, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy mikor készült a film  (a Polybius urbán legenda). Csak egymás után dobál értelmetlen jeleneteket? Annál Cronenberg tehetségesebb. Mindent összevetve, ahhoz túl zavaros a kép, hogy bármit ki merjek egyértelműen jelenteni. Semmiben sem lehetünk biztosak. Nem tudjuk, hogy mi igaz, és mi hallucináció. (esetleg pont erről szól?)

A zavaros cselekménynek köszönhetően nem vagyok benne biztos, hogy minden történeti elemnek fontos szerepe van (ebben hasonlít a Kairohoz). Ráadásul itt vannak a cselekménynek olyan részei, ahol kicsit csóváltam a fejemet, mert kicsit nehezen hittem el, amit látok. Persze, mint mondtam, lehet minden hallucináció, de az megint csak egy rossz magyarázat.

A képi világ nagyon jó, ami elsősorban a praktikai effekteknek köszönhető, amelyek még ma is szemmel is jól néznek ki. Howard Shore nyomasztó zenéje meg szintén ad némi pluszt a filmhez.

Szóval megint csak sikerült egy furcsa filmet bemutatnom. A videodrome egy egyedi, különleges és mindenképpen jó film, de nem való mindenkinek. A biohorror már eleve egy kicsit megosztó műfaj, de a Videodrome sajátos történetmesélés még inkább még inkább azzá teszi. Ennek ellenére nem fogok senki sem visszatartani a megnézéstől.

20. Kairo (2001)

Mikor elkezdtem nézni a filmet, csak az járt a fejembe, hogy a Kairo megint egy Kör klón, csak most videó kazetta helyet internettel. Aztán, ahogy egyre több idő eltelt a filmből, kezdtem megérteni, hogy itt többről van szó. Egy biztos, egyik távol keleti horror se - azok közül, amelyeket bemutattam - volt ennyire furcsa. Egy tipikus japán kísértet történetnek indul, de aztán... igazából nem is vagyok benne biztos, hogy mi kerekedik ki belőle. Meglepően sajátos a története, amely némileg tekinthető A néptelen Föld egy japán horroros változatának.

Depresszív és nyugtalanító film, nem is mindig kimondottan félelmetes (attól függetlenül, hogy a félelem keltési eszközök is működnek), sokkal inkább egyfajta hűvös, sivár apokaliptikusabb jellege van a filmnek. Nehéz elmondani, hogy pontosan mitől ilyen a film, anélkül, hogy lespoilerkedném a történetet. Annyit elárulhatok, hogy egészen másra megy ki a játék, mint amire egy tipikus j-horror esetén számítani lehetne. Persze ettől függetlenül némileg zavaros a cselekmény (amelynek a megértését az is nehezíti, hogy egyszerre több szálon fut), és nem is vagyok benne biztos, hogy mindennek van értelme a filmben. Ettől függetlenül a film hangulata nagyon jól működik.

Azonban van két - némileg összefüggő hibája - a filmnek, amely azért jelentősen rontja az összképet. Az egyik, hogy a film néha alul van rendezve és/vagy rosszul van vágva, ennek köszönhetően a színészvezetés is rossznak tűnik. Amúgy is néha úgy éreztem, hogy a színészek túl kevés érzelmet fejeznek ki, bár lehetséges, hogy ez szándékos, ha tekintetben vesszük a film hangulatát és történetét.

A film nagy előnye a zene, amely valószínűleg borzalmas, ha külön hallgatod, de a film alatt a zajok keverése az amúgy is kakófón hangzással egy fajta sajátos, de hangulatos zenei aláfestést biztosít. Erre néha még a képi világ is rásegít, bár az is igaz, hogy azt a műanyag CGI repülőgépet tudnám felejteni.

Egyedi darab, de  nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg jó, vagy csak most érzem úgy. Lehetséges, hogy valójában egy zavaros alkotás. Újra kell majd még néznem a filmet, mert szerintem ez az értékelésem később még javulhat, de romolhat is. Azonban most ajánlani tudom. Nem csak azért, mert nem egy szokványos horrorfilm, de a sajátos sivár hangulata miatt is javasolom mindenkinek, aki kedveli a távol keleti horrorfilmeket.

19. A rettegés háza - Amityville Horror (2005)

Bemutattam már egy-két kísértetjárta ház horrorfilmet a maraton alatt, de eddig egyik se volt olyan gyenge, mint a 79-es Amityville Horror remakje. Az eredeti egy hazájában elégé ismert, de középszerű horrorfilm (és nem csak szerintem). Volt egy-két jó pillanata (főleg zeneileg és Rod Steigernek), de összegségében nem is értem, hogy miért szokták annyi fölemlegetni. A remake nagyjából ugyanazt a szintet üti meg, de azzal ellentétben, nincsenek igazán jó pillanati.

A film főként ijesztgetésekkel operál, amelyek az elején még csak-csak működik, de később - az amúgy erősen sablonos - megoldások mindenfajta hatásukat elvesztik. Sőt a végére kifejezetten kínosnak hatnak. A történetről se tudok semmi jót mondani, ugyanolyan klisés, mint a rendezés, még az eredeti egyetlen igazán jó karakteréből (a papból) is sikerült egy gyáva jellegtelen alakot formálni. Egyetlen pozitívum a 79-es verzióhoz képest, hogy itt az utolsó félóra nem arról szól, hogy ülünk a fenekünkön (alattunk a pokol kapujával), és várjuk, hogy minden rendbe jöjjön. Helyette kapunk egy sablonos baltás férfi ki akarja nyírni a családját jelenetet.

A színészi játék szintén gyenge, különösen Ryan Reynolds okoz felejthetetlenül kínos - és egyébként nem szándékosan vicces - pillanatokat. (amúgy a kislány Chloë Grace Moretz, és talán még ő játszik a legjobban.)

A képi világ szintén nem tetszett, az egy dolog, hogy amúgy is csak egy átlagos iparosmunka, de semminyire nem voltak képesek a 70-es évek jellegét visszaadni. A zenét pedig Steve "Hans Zimmer kisujjából klónoztak" Jablonsky szerezte, ezzel azt hiszem minden elárultam a minőségéről.

Azért bármennyire is gyenge film, jókat derültem rajta a végén. Reynold pofái tényleg nagyon szórakoztatók, és egy-két jelenet tényleg viccesnek hatott, de annyira azért nem, hogy megérje végignézni a filmet (bár rövid, az tény). Az eredeti se volt egy nagy szám, de a remakenek sikerült alulmúlnia.