18. The Tunnel (2011)

Mindannyiunk láttuk már "dokumentarista" horrorfilmet, nem is egyet. Ezt a műfajt tulajdonképpen a Cannibal Holocaust teremtette meg, és a Blair Witch Project tette népszerűvé. Nem csak a közönség, de a horrorfilm készítők között is (ami nem csoda, tekintve, hogy a film a költségvetésének több, mint a tízezerszeresét hozta vissza.) Azóta elég sok film készült ebben a stílusban, hol jobb, hol rosszabb minőségben. A The Tunnel ugyanezt a horror trendet akarja meglovagolni, bár némileg azért megpróbál "újítani."

Ami némileg egyedinek hat, hogy a The Tunnel készítői tényleg szerették volna elérni, hogy a filmjük dokumentumfilmszerű legyen. Egyrészről több olyan eszközzel élnek, amelyet dokumentumfilmekben szoktak használni (interjú, narráció, archív felvételek), másrészről  a szereplők tulajdonképpen tévések. Ezek miatt, talán a Blair Witch Project óta ez a "legrealistább" darabja ennek a műfajnak. Persze a kép nem annyira jó, mint amennyire az elsőnek látszik, tekintve, hogy a film csak próbálja ezeket az elemeket integrálni, de azt nem az sikerül teljesen. Több olyan elem is van benne, amelyek biztos nem kerültek volna be egy dokumentumfilmbe. Csak felhasználja dokumentumfilmes elemeket, de nem megy el a végletekig, nem tudja igazából jó arányba keverni a két műnemet.

Feszültségkeltés szempontjából rendben van a film. Az elhagyatott metróalagutak jó kis klausztrofóbikus hangulatot árasztanak. Ráadásul a film nem dob egyből a mély vízbe, hanem szépen lassan vezeti fel a cselekmény. Bár azt azért meg kell hagyni, hogy talán túl lassan. A tempó szinte végig ugyanolyan, és ez egy idő után unalmasnak hat. Szerencsére azért a film elég rövid, hogy végső soron ne fulladjon teljes unalomba. Azonban a cselekmény nélkülözése és a lassú tempó együttese szinte soha nem működik egy horrorfilmben.

Sajnos színészi játék tekintetében sincs a topon a film, ami azért is kár, mert hogy egy ilyen alkotásnál talán még fontosabb lenne a hiteles színészi játék, mint egy tiszta játékfilm esetén. Bár az is igaz, hogy inkább csak az egyik apró mellékszereplő alakítását éreztem nagyon kínosnak (a hajléktalan), de összegségében a többiek játékát se találtam hitelesnek.

Az operatőri munkával sem voltam teljesen megelégedve. Egy áldokumentumfilm esetén rendben van az amatőr kameramunka, amennyiben a történet szereplői is amatőrök, de amikor egy film tulajdonképpen dokumentumfilmnek akar tűnni, akkor talán fontos lenne, hogy ne legyenek benne olyan képek, amelyeken gyakorlatilag semmi nem látszik.

Összegségében egy erős közepest adnék erre a filmre. Sajnos a készítők nem éltek az ötlet adta lehetőségekkel. Nem rossz film a The Tunnel, de nyugodtan ki lehet hagyni, az "újító" jelleg ellenére is.

17. The House of the Devil (2009)

Pár napja azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes lenne egy olyan horror film, amiben a cselekmény nagy részében nem tudnánk, hogy tényleg van-e igazi veszélyforrás, vagy csak a szereplők félnek, és ezért tűnik minden nyugtalanítónak, ijesztőnek. A most tárgyalt film bizonyos mértékben ilyen. A film nagy részében nemhogy szinte semmilyen horror elem nincsen, de a veszélyforrás is csak két jelenetben testesül meg. Ha az a két pillanat nem lenne, akkor a nézőnek fogalma se lenne, hogy igazi-e a veszély.

Persze jó kérdés, hogy ez így működik-e? Erre nem tudok egyértelmű igennel, vagy nemmel válaszolni. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy azért hatásos a minimalista feszültségteremtés, ráadásul a lassú tempója miatt a film utolsó 20 perce sokkal jobban arcon csapó. Ilyen szempontból jó, csakhogy van egy probléma. Mint már említettem korábban, van két jelenet is, amely egyértelművé teszi, hogy a veszélyforrás létező. Innentől fogva, a néző tudja, hogy valami fog történni, így  az egész némileg olcsó trükknek érződik, és emiatt a lassú tempó egy idő után feleslegessé válik (egy ideig azért működik.)

A másik probléma ezzel kapcsolatban, hogy a cselekmény feleslegesen el van nyújtva, gyakorlatilag, amint a főhősnő belép a házba, megtörténhetne a katasztrófa, ennek ellenére a gonosz nem csap le. Miért? Ha már itt tartunk, akkor, az se egészen tiszta, hogy a vadidegen ijesztő házban miért kezd el táncolgatni a főhősnő. Ezek az apró logikátlanságok, bár nem rontanak sokat a film értékén, mégis negatívan hatnak.

A film bár elégé modern darab, nagyon jól visszaadja a 70-es, 80-as évek hangulatát, mind történetében, mind a képi világában. A 16mm-es szalag - amire rögzítették - egyfajta régies szemcsés képi világot biztosít. Egy biztos, ha nem tudnám, hogy 2009-be készült, akkor meg nem mondanám.

A színészek egész jó munkát végeznek. Kiemelkedő alakítás itt sincsen, de egy jó szintet tudnak hozni.

Igazából nem akarok egyértelmű ítéletet mondani az alkotás fölött. A film némileg egyedi felépítésű, viszont abban nem vagyok biztos, hogy ez az ötlet teljes egészében működik-e, vagy csak pusztán egy gimmick. Ezt mindenki maga döntse el.

16. Démonok között (2013) - The Conjuring

James Wan neve elsősorban a Fűrész kapcsán lehet ismerős a horrorfilmek kedvelői között. A Fűrész, bár önmagában talán még nem is tartozik a trancsír horrorok közé (most a folytatásokról nem akarok beszélni), de mindenképp fontos hatást gyakorolt arra a műfajra. Éppen ezért  nemcsak az meglepő, hogy Wan roppant profi módon készítette el a legújabb filmjét, de az is, hogy sikerül egy majdnem mindenfajta goret nélkülöző, jóval visszafogottabb filmmel előállnia.

Wan minden korábbi filmjében voltak olyan elemek, amelyek kapcsán bele tudtam kötni a rendezésébe. Most azonban nincs ilyen.  Nem mondom, hogy a feszültségteremtés folyamatos, de a rendező nem követ el semmilyen súlyos hibát. Megfelelően játszik az elvárásokkal, többször is sikerült megcserélnie a valós ijesztést a hamissal (legalábbis engem sikerült megtéveszteni, amikor hamis ijesztést vártam, kaptam az igazit). A félelemkeltés jól működik, az ijesztgetések nem hatnak olcsónak, a lezárás pedig kellően intenzív. Röviden, a rendezés jó.

Azonban át kell térnünk a film legnagyobb negatívumára, ami maga a történet. Bármennyire is profin van elkészítve, végig az motoszkál az emberben, hogy ezt már láttam. A filmnek gyakorlatilag nincs olyan eleme, amelyet más horrorfilmekben ne láttunk volna korábban. Hangos zajokat csapó és tárgyakat mozgató szellemek, médiumok nyomozói munkája, intenzív ördögűzés, stb. Igazabból ebben a tekintetben rosszabb, mint Wan előző filmjei, de minden horror kissé profin van tálalva, így összességében nem zavaróak sablonok használata.

A színészek tekintetében Vera Farmigát kell kiemelni, aki elég jól hozza az elhivatott, ugyanakkor ijedt szellemlátó szerepét, de igazából egyik színész sem ripacskodja vagy baromkodja el a szerepét, mindenki tisztességes munkát végez.

A fényképezés már az Insidious esetén is jó volt, de az operatőr itt talán még jobb munkát végzett. A képeknek nagyon jó a hangulata, és van benne egy-két jó ötlet. Zeneileg viszont egyáltalán nem olyan erős, sőt kifejezetten átlagos.  Ebben a tekintetben nem fejlődött a fent említett filmhez képest.

Összegezve a Démonok között egy nagyon jól megcsinált film, amelyben meg van mindaz, amit egy horrortól elvárni lehet. Bár a történet sablonos, azon túl tudja tenni magát az ember. Ha James Wan továbbra is ilyen filmeket fog készíteni, akkor talán nem csak úgy fog bevonulni a filmtörténelembe, mint a "Fűrész rendezője".

15. Hideg préda (2006) - Fritt Vilt

Irány Észak! Nézzük meg, hogy a norvégok mire képesek, ha egy slashert kell rendezniük. A skandináv horrorfilmeknek van egy sajátos kegyetlen, ugyanakkor hideg atmoszférája. A Hideg prédában ez mind meg van. Többségiben hagyományos horror klisékre építkezik, mégis sikerül a készítőknek némi egyedi ízt csempészni a filmbe.

Az alapfelállás ezerszer láttuk már. Fiatalok elmennek bulizni, és kikötnek egy olyan helyen, amely otthon ad egy "maszkos", fegyveres (jelenesetben jégcsákányos) sorozatgyilkosnak. Szóval ha eredetiségre vágysz, akkor azt ne itt keresd. Arról nem is beszélve, hogy a cselekmény tartalmaz egy-két hülyeséget és irritáló klisét. Egyedül, ami javít egy kicsit a képen, hogy bár a befejezés - bár egy kicsit szájbarágós - mégis meglepő. Talán egy kicsit kérdéses, de nem számítottam rá, az tény.

A színészek meglepően jól végzik a dolgukat. Egyikük se kiemelkedő (esetleg a főszereplő lány képes némi pluszt adni), de jobbak azért, mint a tipikus átlag slasher áldozatok. És, ha már itt tartunk, az is tetszett, hogy fő gonosznak végre nem valami maszkos szörnyet kapunk, mint a műfaj a legtöbb filmjében. (spoilerek elkerülése végett ennél többet nem árulnák el)

A képi világ egész tetszetős, a hideg szemcsés képek egész jó hangulatot adnak. A film néha zeneileg is egész jó (a vége főcím alatti rock szám valami egészen morbid ötlet). Ezeken a területeken nem tudok semmibe belekötni.

Aki szereti a slasherek, az mindenképp nézze meg, mert a Hideg préda egy abszolút szórakoztató darab. Nem kiemelkedő, még csak nem is kimondottan jó, de bőven el lehet vele lenni, és nem bántam meg, hogy megtekintetem.

14. Kabinláz (2002) - Cabin Fever

Esünk át gyorsan a nehezén. Ez egy viszonylag eredeti ötlettel bíró, de rossz horrorfilm. Mielőtt Eli Roth elkészítette volna a - szintén kétes értékű - Motel filmeket, ezzel alacsony költségvetésű alkotással állt a nézőközönség elé. Bár pénzügyileg sikeres volt, azt kevesen állítanák, hogy a műfaj legjobbja. Én egy kicsit még tovább megyek, mert őszintén szólva az alapötletet leszámítva nem találtam semmi értékelhető a filmben.  

Az alapötlet a már ezerszer használt horror sablont használja: fiatalok az erdőben. Csak itt nem szörnyek vagy baltás gyilkosok támadják meg őket, hanem valamilyen fertőzés. Ez az ötlet némileg realistábbá teszi a filmet, és némi egyedi szint ad neki. Sajnos azonban a film többi részére sok mindent mondhatnák, de azt nem, hogy realista.

Mégis, mi ami rosszá teszi a filmet? Unalmas? Igen, de nem ez a probléma. Hülyeségekkel és random jelenetekkel van tele? Kezd meleg lenni. Minden karakter egy seggfej? Igen. Minden egyes karakter egy hatalmas idióta barom. És nem csak a fiatalok, a város összes lakója ugyanolyan. A film végén már csak annyiban reménykedtem, hogy  végső soron majd mindenki megjárja. Ennyire érdekelt a "hőseink" sorsai. Az egy dolog, hogy mindenki egy idióta, ez a kisebb probléma. A nagyobb, hogy ebbe a filmben mindenki úgy gondolja, hogyha valaki beteg, akkor azt meg kell ölni. Nem csak főhősökről beszélek (ők félnek, még talán elfogadnám), vagy a begőzölt redneckekről (aki azért gőzöltek be, mert az egyik redneck gyermeke rátámadt az egyik főhősre - logikát itt ne keres), de hogy még a rendőrök, és az orvosok is így gondolják! Mi a fene?

Bocsánat, ha egy kicsit indulatosnak hangzom, de tényleg utáltam a filmet. Hiába voltak jó pillanatai (az utolsó poén nagyon jó, ezt elismerem), ha gyakorlatilag nem tudok igazi pozitívumot összeszedni, és közbe a történet egy fabatkát se ér. Ez az első film, amelyet egyszerűen nem tudok ajánlani senkinek sem. Nem tartozik minden idők legrosszabb horrorjai közé, de tényleg ennyi, amit eltudok mondani az érdekében.

13. Chakushin ari (2003)

Mit történik, ha Miike Takashi megrendez egy tipikus j-horror filmet? Mit kapunk kézhez? Nem egészen azt, amire számítanánk. Egy ilyen kombónak egy teljesen elborult filmet kéne eredményeznie, de nem teljesen úgy lett. A Chakushin ari csak egy sima j-horror. És nem csak stílusában, de minőségében is.

Miikenek sikerült visszafognia a perverzióit, amely bizonyos mértékben öröm, másrészről emiatt a film kevésbé egyedi. Azonban ez nem csak a rendezésen látszik. A filmnek majdnem teljesen az a dramaturgiája, mint a Körnek, csak itt videó kazetta helyet, telefon van.  De tényleg, nagyjából ennyi a különbség a két film története között. Jó, tudom, hogy a tipikus j-horroroknak hasonló történeti elemei vannak, de ez a film tulajdonképpen még a Sötét víznél is jobban hasonlít az említett műre, legalábbis történetében.

Feszültségkeltés tekintetében nem olyan erős, mint az említett filmek, leszámítva néhány jelenetet. A stúdiós vagy az anyás jeleneteken látszik, hogy Miike azért nem amatőr, és tulajdonképpen ezek miatt tartom azért valamire a Chankushin arit. Sajnos a rendezőnek cserébe sikerült egy értelmetlen befejezést összehozni. Igazából nem is tudom, hogy mi történt a végén. Bárkinek az ötlete annyira jó, mint az enyém.

Igazából tényleg nehéz bármit is írnom a filmről. Mégis mit tudnék még elmondani, amit nem mondtam volna el a Sötét víz kapcsán? A Chakushin ari egy abszolút szórakoztató film, és ha vége nem lenne olyan, amilyen, akkor még azt is mondanám, hogy egy jó film, így csak erős közepes. Azonban a j-horror kedvelőinek mindenképp érdemes megnézni.

12. Drácula (1931)       

Tegnap bemutattam egy filmet, amely ugyan remake, ugyanakkor nem másolta le az eredetit. Most egy olyan filmről fogok írni, amely nem remake, mégis nagyon emlékeztet egy másik, azonos nevű és azonos időben forgatott filmhez.

Tod Browning Draculáját nem kell bemutatnom egyetlen horror kedvelőnek se. Elég ismert film, pláne ideahaza. A magyar származású Lugosi Béla Drakula figurája horror ikon, a film pedig klasszikus (bár magán véleményen szerint enyhén kopottas egy darab). Azt azonban nem mindenki tudja, hogy a 1931 készült egy spanyol nyelvű Drakula adaptáció is. Ezt a filmet ugyanazokban a díszletekbe forgatták, mint az "eredetit". Tod Browning  stábja nappal, míg a spanyol stáb meg éjszaka forgatott. Így tulajdonképpen kétszer készült el ugyanaz a film, és ezzel el is árultam, hogy mi a gond a filmmel.

Az egy dolog, hogy igazából ugyanazok a jelenetek vannak mindkét filmben, hisz nyilván változtatni nem sok lehetőségük lett volna. Azonban közben a Drácula hibái gyakorlatilag ugyanazok, mint a Browning-féle változat hibái. A zene hiánya itt is nagyon feltűnő, és a hangulat sincs a topon. Arról nem is beszélve, hogy itt nincs Lugosi, hogy mentse a filmet.

Persze nem minden rosszabb, mint az amerikai változatban. A tükrös jelenet jobban meg van oldva, több a kamera mozgás, Renfield karaktere igazán szórakoztató. Ráadásul kicsit javítottak az eredeti nevetséges lezárásán.  

Most egy érdekes szituációba kerültem, mert igazából se nem jobb, se nem rosszabb, mint a Browning film. Csak hát, ha azt már láttad, igazából nem vesztes semmit, ha ezt nem nézed meg. Ezt vegyétek leginkább figyelembe.

11. Gonosz halott (2013) - Evil Dead

Ismét egy film, amelynek némileg sikerült meglepni. Általánosságban elmondható, hogy a remakeknek nincs nagy reputációja, ez különösen igaz a horror filmek újrázásainak. Az egy dolog, hogy egy kezemen megtudom számolni az igazán jó horror remakeket, de az még tovább ront a helyzeten, hogy több olyan "alkotás" is készült, ami gyakorlatilag részben, vagy teljes egészében az eredeti filmet másolta le képkockáról-képkocára, mondatról-mondatra (pl. Psycho vagy a Sziklák szeme). A Gonosz halott szerencsére nem ilyen, megpróbál "eredeti" lenni. Persze ez még önmagában nem jelent sikert, és a film még így is csak egy tisztességes iparos munka.

Kezdjük a pozitívumokkal: Tetszett, hogy változatnak a szokványos sablon horror nyitányon (fiatalok elmennek a semmi közepére inni és szexszelni), itt tényleg van valami ok, amiért egy ilyen elszigetelt helyet választottak. Plusz pont. Ezenkívül a Gonosz halott az egyik legvéresebb, legdurvább horror, amit az utóbbi idő láttam, mindezt úgy, hogy nem nagyon éreztem az egészet öncélúnak. Szintén egy jó pont...

És, ha most gonosz (vagy reális) lennék, akkor azt mondanám, hogy nagyjából ennyi az összes pozitívum. Mert igazából ez minden, ami valószínűleg meg fog maradni a filmből. A Gonosz halott se nem félelmetes, se nem ijesztő, nincsen jó sztorija, vagy jó színészei. Mondjuk közbe nem is lesz teljesen jellegtelen vagy unalmas, de az igazából csak az utolsó 10-15 percre kap életre (szó szerint is ;) ). A film legjobb része kétséget kizárólag a lezárás, és igazából az tényleg menti meg attól, hogy totálisan középszerűvé váljon.

Azonban mindez kevés, bár vannak jó, durva pillanati, és az operatőr is igen jó munkát végez, bármennyire is jól működik a gore (legalábbis a végén), nem tartom jó filmnek a Gonosz halottat, bár a tucat horrorok közül azért - bár csak egy hajszállal, de - kiemelkedik.

Aki a trancsiros horrorokat kedveli azt mindenképp nézze meg, és azt se tántorítson el, hogy kedveled az eredetit, mert tényleg más a két film. Ha röviden kéne összefoglalnom: Szórakoztató darab, de semmi több.

10. Inferno (1980)

Dario Argentino 1977-ben megrendezte az egyik legegyedibb hangulatú és legjobb horrorfilmet, a Sóhajokat. Három évre rá elkészítette a film folytatását, amely bár inkább csak tematikájában (és néhány cselekménybeli elemében) folytatás, több olyan megoldást is tartalmaz, amely arra a filmre is jellemző volt. Mivel a Sóhajok az egyik kedvenc horrorfilmem, és az Inferno annak a tematikai folytatása, talán megengedhető, hogy a kritika folyamán többször összevessem az előbb említett alkotással. Annyi előre leszögezek, hogy bár nem vártam a filmtől, hogy felnőjön az elődjéhez, mégis ki kell mondanom, az Inferno tulajdonképpen egy gyengébb változata a Sóhajoknak.

Kezdjük avval az elemmel, amelyhez azért bizonyos mértékben visszatudtak adni: a hangulat. A Sóhajoknak volt egy sajátos szürrealisztikus atmoszférája. Az egész film némileg bizarr, ugyanakkor nagyon félelmetes volt. Nem szűkölködött a vérrel, mégis a rendezői megoldások tették félelmetesé. Az Infernoban néhány jelenet erejéig visszaköszön ez a hangulat. Sőt, van olyan érzésem, hogy bizonyos jelentetek a rendező szándékosan csinált meg úgy, hogy több tekintetben hasonlítson a Sóhajok egy-egy ismert pillanatához. Bár ez így papíron leírva jónak hangzik, azért azt meg kell jegyezni, hogy az Inferno még a hangulatában sem éri utol a Sóhajokat.  Minden más elemében pedig jóval szembetűnőbbek a különbségek.

Az első rész legnagyobb gyengesége a történet volt. Nem mondanám különösen rossznak, csak olyan jellegtelen átlagos horror történetnek. Az Infernonak sikerült egy még gyengébb sztorival előállnia. A film dramaturgiája rettentően csapongó. Abban teljesen biztos vagyok, hogy még olyan filmmel nem találkoztam, ahol ennyiszer ölik meg a "főszereplőt". Tudom, hogy a hamis protagonista egy teljesen elfogadott forgatókönyvírói eszköz, de amikor már a harmadik lehetséges protagonistát nyírják ki, akkor igen unalmassá válik ez a megoldás.

Ha már a témánál vagyunk, akkor a (utolsó) főszereplőről is érdemes beszélni. Elégé sajnálatosnak éreztem, hogy pont a legkevésbé érdekes szereplőt hagyták meg végül "főhősnek", de ez csak egyike a problémáknak. A másik - és talán súlyosabb gond -, hogy a protagonista rettentően passzív. A lezárás nem is neki köszönhető, hanem véletlenek láncolatának. Maga a főhős a történet befejezésében alig vesz részt. Ennek "köszönhetően" a lezárásnak megint van egy-kis Deus Ex Machina (lásd A szem kritikát), másrészről azt ugye nem kell ecsettelenem, hogy egy passzív főhős miért rossz, bármilyen filmről is beszéljünk.

A Sóhajok egyik legnagyobb erénye az audiovizuális élmény volt.  Ez köszönhető volt a mind sajátos színvilágnak és díszletek, mind a Goblin zenekar kísérteties zenéjének. Az Inferno megpróbálja visszaadni ezt az élményt, de sajnos csak próbálja. A sok színes fény most valahogy nem hatott annyira erősen, és a Goblin távol maradt ettől alkotástól. A film zenéje alapjában véve nem rossz (ahogy a képi világ se, sőt az még mindig erős), de amint elkezdem a Sóhajokkal összehasonlítani, akkor máris kijönnek a különbségek.

Nem azt mondom, hogy az Inferno egy gyenge film, vagy hogy nincsenek jó pillanatai (az eleje például kifejezetten erős). Egyszerűen csak miközben néztem, végig azon gondolkodtam, hogy mennyivel jobban, szórakoznék, ha a Sóhajokat nézném. Megvan minden benne, ami azt a filmet jellemezte, csak sajnos minden gyengébb kiadásban.  Meg lehet nézni, különösen, ha kedvelted az első részt, de nyugodtan ki is hagyhatod.

9. Alkonytájt (1987) - Near Dark

Kathryn Bigelow  rendezőnő neve mostanában a Bombák Földjén vagy a Zero Dark Thirty kapcsán lehet ismerős. Azonban a szakmát jóval korábban kezdte. Az első önálló, egész estés filmje a 87-es Alkonytájt volt. A második film, amit a horror maraton keretein belül mutattam be a Cronos volt. Nos, hasonlóan a Del Torohoz, Bigelownak is sikerült némi egyedi ízt vinni egy tipikus horror műfajba. Ez az alkotás nagyon jól elegyíti a vámpírtörténeteket a hamisíthatatlan 80-as évekbeli hangulattal, mi közbe némi westernt is visz bele.

Az Alkonytájt több műfajból is építkezik, nem csak a horrorból. A westernes vonal elsősorban magában a helyszínekben és néhány jelenetnek köszön vissza (pl. végső leszámolás), de van a filmnek egy kis banditás road-movies  jellege is. Sőt, én még a - szintén a 80-as évekre jellemező - "megállíthatatlan szörny"  jelleget is fel mertem fedezni benne. A kicsit terminátoros jellegű jelenet se véletlen szerintem.

A színészek munkáját szintén csak jó szavakkal tudom illetni. Bár kiemelkedőt senki sem alakít, mindenki jól hozza a megveszett, őrült, hedonista vámpírszerepet (persze ki elborultabban, ki visszafogottan játssza a figurát.)

A zene jól passzol a filmhez, viszont kicsit elmarad a korszak hasonló jellegű film zenéitől. A képi világ szintén szép, az operatőrnek van egy-két jó húzása.

Azt azonban nem mondanám, hogy hibátlan a film. Volt egy-két olyan cselekmény ellem, amelynél igencsak húztam a számat. Ilyen például, hogy a harapás után egyből vámpírrá változik a főhős, valamint a vámpír kór gyógyításának módszere is megér egy misét. Oké, hogy ezek nyilván csak a vámpírmítoszhoz kapcsolódó dolgok, lehet rajtuk változtatni, de akkor is jobban meglehetett volna oldani ezeket. A másik probléma, hogy túl rövid a film, így nem jut mindenre elég idő. Egy-két történeti elemet ki lehetett volna jobban dolgozni, ha 90 percnél némileg hosszabb a játékidő.

Azonban mindezek ellenére az Alkonytájt egy jó film. Hasonlóan a Cronoshoz ez a mű is egyedi darab, és egy olyan rendezőnő készítette, aki évekkel később világhírű lett. Érdemes megnézni bárkinek, aki szereti a vámpíros történeteket.