10. Inferno

10. Inferno (1980)

Dario Argentino 1977-ben megrendezte az egyik legegyedibb hangulatú és legjobb horrorfilmet, a Sóhajokat. Három évre rá elkészítette a film folytatását, amely bár inkább csak tematikájában (és néhány cselekménybeli elemében) folytatás, több olyan megoldást is tartalmaz, amely arra a filmre is jellemző volt. Mivel a Sóhajok az egyik kedvenc horrorfilmem, és az Inferno annak a tematikai folytatása, talán megengedhető, hogy a kritika folyamán többször összevessem az előbb említett alkotással. Annyi előre leszögezek, hogy bár nem vártam a filmtől, hogy felnőjön az elődjéhez, mégis ki kell mondanom, az Inferno tulajdonképpen egy gyengébb változata a Sóhajoknak.

Kezdjük avval az elemmel, amelyhez azért bizonyos mértékben visszatudtak adni: a hangulat. A Sóhajoknak volt egy sajátos szürrealisztikus atmoszférája. Az egész film némileg bizarr, ugyanakkor nagyon félelmetes volt. Nem szűkölködött a vérrel, mégis a rendezői megoldások tették félelmetesé. Az Infernoban néhány jelenet erejéig visszaköszön ez a hangulat. Sőt, van olyan érzésem, hogy bizonyos jelentetek a rendező szándékosan csinált meg úgy, hogy több tekintetben hasonlítson a Sóhajok egy-egy ismert pillanatához. Bár ez így papíron leírva jónak hangzik, azért azt meg kell jegyezni, hogy az Inferno még a hangulatában sem éri utol a Sóhajokat.  Minden más elemében pedig jóval szembetűnőbbek a különbségek.

Az első rész legnagyobb gyengesége a történet volt. Nem mondanám különösen rossznak, csak olyan jellegtelen átlagos horror történetnek. Az Infernonak sikerült egy még gyengébb sztorival előállnia. A film dramaturgiája rettentően csapongó. Abban teljesen biztos vagyok, hogy még olyan filmmel nem találkoztam, ahol ennyiszer ölik meg a "főszereplőt". Tudom, hogy a hamis protagonista egy teljesen elfogadott forgatókönyvírói eszköz, de amikor már a harmadik lehetséges protagonistát nyírják ki, akkor igen unalmassá válik ez a megoldás.

Ha már a témánál vagyunk, akkor a (utolsó) főszereplőről is érdemes beszélni. Elégé sajnálatosnak éreztem, hogy pont a legkevésbé érdekes szereplőt hagyták meg végül "főhősnek", de ez csak egyike a problémáknak. A másik - és talán súlyosabb gond -, hogy a protagonista rettentően passzív. A lezárás nem is neki köszönhető, hanem véletlenek láncolatának. Maga a főhős a történet befejezésében alig vesz részt. Ennek "köszönhetően" a lezárásnak megint van egy-kis Deus Ex Machina (lásd A szem kritikát), másrészről azt ugye nem kell ecsettelenem, hogy egy passzív főhős miért rossz, bármilyen filmről is beszéljünk.

A Sóhajok egyik legnagyobb erénye az audiovizuális élmény volt.  Ez köszönhető volt a mind sajátos színvilágnak és díszletek, mind a Goblin zenekar kísérteties zenéjének. Az Inferno megpróbálja visszaadni ezt az élményt, de sajnos csak próbálja. A sok színes fény most valahogy nem hatott annyira erősen, és a Goblin távol maradt ettől alkotástól. A film zenéje alapjában véve nem rossz (ahogy a képi világ se, sőt az még mindig erős), de amint elkezdem a Sóhajokkal összehasonlítani, akkor máris kijönnek a különbségek.

Nem azt mondom, hogy az Inferno egy gyenge film, vagy hogy nincsenek jó pillanatai (az eleje például kifejezetten erős). Egyszerűen csak miközben néztem, végig azon gondolkodtam, hogy mennyivel jobban, szórakoznék, ha a Sóhajokat nézném. Megvan minden benne, ami azt a filmet jellemezte, csak sajnos minden gyengébb kiadásban.  Meg lehet nézni, különösen, ha kedvelted az első részt, de nyugodtan ki is hagyhatod.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.