8. Megszállottság (1981) - Possession

Most néhány értelmes gondolatot kéne megosztanom ezzel a filmmel kapcsolatban, igaz? Nehéz lesz.  Mert igazából még mindig nem tudom, hogy tulajdonképpen mit is láttam. Még csak azt se tudom eldönteni, hogy a Megszállottság egy jó vagy egy rossz film. Egy biztos, hogy semmiképp se egy hétköznapi film, semmilyen tekintetben sem.

Őszintén szólva már maga a film stábjának összeállítása is érdekes. A Megszállottság egy angol nyelvű nyugatnémet horrorfilm, amelyet egy lengyel rendezett, és a két főszerepet egy északír (Sam Neill) és egy francia színész (Isabelle Adjanai). Nem tudom, hogy ez miképpen jött létre, de nem is ez a fontos. Az sokkal érdekesebb, hogy miről szól a film. Igazából itt kezdődnek a problémák. Mert még, ha egymás után raknám a jeleneteket, és mindegyikről elmesélném, hogy mi történik bennünk, akkor se derülnek ki, hogy tulajdonképpen miről szól az egész. Van itt őrült férj, őrült feleség, vallási szimbólumok, szexuális frusztráció, csápos szörnyeteg, kém sztori, doppelgänger, hidegháborús paranoia és még sok minden más. Összeáll ebből egy történet? Nem kimondottan.

Amikor befejeztem a filmet, akkor két fajta gondolat cikázott a fejemben. Az egyik természetesen a "Mi a fenét láttam?" gondolat, a másik pedig a "Ez egy értelmetlen kalap sz*r". Kicsit később el kezdtem gondolkodni rajta, és végül arra jutottam, hogy talán még is van valami koncepció az események, és az irracionális cselekvések mögött, talán az egész film egyfajta örült hidegháborús allegória (legalábbis ez jutott eszembe az utolsó jelenetről), azonban ez még sem segít sokat.  Ugyanis van abba valami igazság, hogy káoszt nem lehet káosszal ábrázolni. Márpedig a Megszállottság pontosan ezt teszi, lehet, hogy meg van a mögöttes koncepció, de az nem jött át pont a megvalósítás végett.

Az összképen a színészek játéka továbbront. Gyakorlatilag nincs egyetlen olyan szereplő se, aki ne lenne végtelenül túljátszva, komolyan mondom, ilyet még némafilmek esetén sem láttok minden nap. Értem én, hogy ez is a koncepció vége, mert amit láttunk, olyat magától nem művel egy színész, de ettől függetlenül az ordítozást és ripacskodást nem kellemes nézni.

Most persze joggal lehetne feltenni a kérdést, hogy akkor mégis egy rossz film? Ezt nem tudom százszázalékosan kijelenteni. Akármennyire is rosszul működik a történet, az nem tudom tagadni, hogy  a filmnek van egy fajta bizarr, sajátos atmoszférája. Nem félelmetes, ijesztő vagy nyugtalanító, inkább tényleg a tiszta káosz atmoszférája. Tulajdonképpen ugyanaz a film ellem, ami tönkre teszi a sztorit, közbe valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag javítja a film hangulatát.

Persze ez nem az jelenti, hogy a film zöldlámpát kap. A hibák mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Amennyiben osztályoznom kéne ezt a filmet, valószínűleg - jobb híján - közepes osztályzattal illetném, annak ellenére, hogy az átlagos jelző az utolsó, amit a filmre ráhúznék.  Igazából senkinek nem tudom tiszta szível ajánlani, ugyanakkor azt se tudom mondani, hogy rossz film, és mindenképp kerüld el.

7. A szem (2002) - Gin gwai

Emlékeztek, pár napja a Sötét víz kapcsán azt mondtam, hogy lehet sokkal jobb távol-keleti horrorokat is találni? Bár A szemre nem mondanám, hogy sokkal, de mindenképpen jobb, mint a néhány nappal ezelőtt bemutatott film.

Ami pozitívum, hogy végre nem éreztem azt, hogy a Kör felvizezett verzióját látnám, bár nyilván a hangulatuk hasonló (mindkettőnek meg van az a jellegzetes távol-keleti atmoszférája), de semmiképp sem nevezném egy Kör klónnak. Az alapötlet eredeti, és jó pár emlékezetes és félelmetes jelenetet tartalmaz. Annak is nagyon örültem, hogy szinte teljesen mellőzi a felesleges ijesztgetéseket. Itt nem ugranak elő szellemek a sötétből, nem nyúl ki egyetlen démon se a tükörből,  stb. Nem ezek a félelem forrása.

A film többi összetevője is relatíve jó, akár a színészi játékot, akár az audiovizuális részt nézzük.

Viszont van egy valami, ami miatt nagyon mérges vagyok erre a filmre. Az pedig nem más, mint a végén előhúzott Deus ex Machina. Nem győzőm hangsúlyozni, hogy az egyik legnagyobb hiba, amit egy forgatókönyvíró elkövethet, hogy egy Deus Ex Machina pakol a film végére. Ez nem csak, hogy fel tud húzni, de roppant olcsó és ötletetlen húzásnak tartom. Arról nem is beszélve, hogy jelen esetünkben némileg logikátlan is a "megoldás".

Na mindegy, ennek ellenére jó film, nagyon hangulatos, és van egy-két félelmetes jelenet benne. Nem kiemelkedő (a Deus Ex Machinától függetlenül), de mindenképp érdemes megnézni.

6. Insidious (2010)

Ismét egy problematikusabb darab. Ezerszer látott, (többnyire) sablonos történet, mégis mindezek ellenére, némileg működik a film. A hangsúly azonban a némileg szón van.

Ez a film egy igazi hullámvasút, hol megpróbál viccet csinálni saját magából, hol pedig remek jelenetekkel kápráztat el minket. Ez a kettősség főleg a film második felére jellemző (például a viccesnek szánt "szellemirtó" csapat), de hiba lenne azt állítani, hogy a film elején nem találhatóak gyenge vagy rosszul megrendezett jelenetek. Mindeközben az Insidousnak vannak remek részei is, mint a (némileg egyedi) szellemjárásos jelenet.

A filmnek egy nem várt előnye, hogy bár elsősorban ijesztgetésekkel operál, azok meglepően jól működnek. Itt össze kell hasonlítanom a Sinisterrel, amelyhez némileg hasonló alkotás, de avval ellentétben ez a film képes hatás gyakorolni. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy itt az operatőri munka sokkal jobb (nem a komplett sötétségbe játszódik minden), másrészről nem akartam a fülemet letépni a film nézése közben. Mondjuk cserében az audio rész teljesen átlagos. Ellenben a szellemek és a különféle démonok kinézete elég tetszetős. (Az a vigyor sokáig emlékezetes marad majd).

Összegezve egy erős közepest adnék rá, a Sinisternél alapvetően jobb, de még jobb is lehetett volna, ha időben kigyomlálják az ostoba és rosszul megrendezett jelenetek.

5. Dark Water - Sötét víz (2002) - Honogurai mizu no soko kara

Kicsit bajban vagyok ennek a film értékelésekor. A kőrt nem kell bemutatnom senkinek, bár az amerikai verziót többen ismerik, azért az eredeti, japán verzió sem ismeretlen a nagyközönség előtt. Ezt azért emelek ki, mert mind A kőrt, mind ezt a filmet ugyanaz a Nakata Hideo rendezte. Ez egyrészről jót is jelenthetne, de sajnos túl sok mindenben emlékeztet A körhöz.

Az egyik pozitív hasonlóság az atmoszféra. Nakata ennél a filmnél is képes  bizonyítani, hogy milyen jól tud atmoszférát teremteni. Ez jónak hangzik, csak van egy probléma. Miközben néztem a filmet, többször mind hangulatának, mind a történeti elemeinek köszönhetően úgy éreztem, hogy A kőrnek egy lazább verzióját látom. Sok a hasonlóság a két film között, csak itt minden gyengébb.

A film másik hibája, hogy egy idő után inkonzisztenssé válik. Mintha nem is lennének szabályai történetnek. Eddig így működtek a dolgot, de most hirtelen a rendező változtat, csak azért, hogy "jobban haladjon a történet."

Zeneileg és képileg is semmi különleges nincs benne.

Most lehet, hogy úgy hangzik, mintha a Sötét vizet egy rossz filmnek tartanám, pedig erről szó sincs. Mert a film hangulata tényleg jó, vannak remek pillanatai (pl. az utolsó liftes jelenet), de semmiképp sem kiemelkedő darab, sőt akár még középszerűnek is lehetne nevezni. Nem mondom, hogy megbánjátok, ha megnézitek, de vannak sokkal jobb horrorok is a Távol-keletről.  Legjobb esetben is egy gyenge négyes.

4. Sinister (2012)

Nehéz jó kezdőmondatot találni ehhez a filmhez, mivel ha röviden kellene jellemeznem a Sinistert, akkor azt mondanám, hogy tucat horror. A film rendkívül sablonos, nagyon sokszor jutottak eszembe más alkotások, miközben néztem. Persze ez még nem jelentené azt, hogy egy rossz film. Attól, hogy egy horrorfilm építkezik más filmekből, még lehet hangulatos és félelem. A Sinister egyike sem ezeknek.

Sajnos a film nem igazán tudja eldönteni magáról, hogy egy nyomozós, sorozatgyilkosos thriller legyen vagy kísértett történet, így megragadt a kettő között. Néha bár kicsit kényelmetlenül éreztem magam a fim nézése közben, ez nem igazán az atmoszférájának volt köszönhető. Igazi félelem forrás nincs, inkább csak (olcsó) ijesztgetések illetve a zene-zaj keveréke. Ez utóbbit egy idő után már nagyon kezdtem utálni, a folyamatos (bömböltetett) zaj gyorsan idegesítővé válik, nem pedig félelmetesé.

Emiatt vártam elsősorban a film lezárását, de avval se voltam teljesen megelégedve. A fordulatot lehetett várni, a főhős teljesen passzívvá vált, ráadásul még a végén sem tudtak szabadulni a felesleges ijesztgetésektől.  Arról nem is beszélve, hogy maga a lezárás sem túl hatásos, és emiatt elégé elnyújtottnak is érzi az ember.

A film képi világával sem voltam teljesen megelégedve. Igaz, hogy az operatőrnek voltak jó pillanatai, de a kép gyakran túl sötét. Oké, hogy horror, de még egy horrorfilmnek sem kell a játékidő 80-85%-ban komplett sötétségben játszódnia. A film tényleg csak úgy tud hatást gyakorolni, ha bömbölteti a hangszórót és mindent a sötétségbe dug.

Azt hiszem ezzel az utolsó mondattal ki is fejtettem, hogy mi a baj a filmmel. Bár vannak elfogadhatóbb részei, de nagyon könnyen lehet találni sokkal jobb filmeket is ebben a témában. Meg lehet nézni, de ha kihagyod, akkor se vesztes semmit.

3. Szemek arc nélkül (1960) - Les yeux sans visage

Ugorjunk egy kicsit vissza az időbe a hatvanas évek elejére, amikor is a franciafilm virágzott. Ekkor született meg a Szemek arc nélkül című alkotás, amelyet bár a horror maraton keretein belül mutattok be, mégsem tudom teljes mértékben horrornak tekinteni. Van benne "őrült tudós", "különös család", bizarr operáció, "horror maszk", de mégis minden másként jelenik meg, mint ahogy azt várná az ember.

Meg van benne az a jellegzetes 60-as évekbeli franciafilm hangulat, ugyanakkor közben képes horrorfilm maradni. Szép, de kellemetlen és nyugtalanító alkotás (még ha ezt jó értelemben is mondom). Egy kicsit beteg film, amely  - fogalmazunk úgy - megpróbál művészi is lenni. Szerencsére nem válik művészieskedővé, és azt se higgyük, hogy a film "csak" egy 60-as évekbeli művészfilm (hú, de nem szeretem ezt a kifejezést). Van benne horror bőven, még ha nem is teljesen abban formában, ahogy megszoktuk.

Erre nagyon jó példa a maszk. Nem olyan, mint a híres horror karakterek maszkjai, a maszkot nézve nem félelmet, sokkal inkább kényelmetlenséget érzel. Majdnem teljesen emberi kinézetű, de éppen csak annyira nem az, hogy nyugtalanságot okozzon a nézőben. (Erről a témáról itt megnézhettek egy jó angol nyelvű videót.) A másik jelenet, amelyet meg kell említenem, az a műtét.  Még a modern horrorfilmek között keresve se találnék, olyan alkotás,  ahol ennyire részletesen mutatnak be egy komplett arc leoperálását.

Mindezek ellenére azonban a Szemek arc nélkül közel se egy remekmű. A legnagyobb hibája az elkapkodott lezárás, aminek szerintem az az okozója, hogy az alkotók nem igazán tudták eldönteni, hogy végső soron melyik történeti elem zárja a le a cselekményt. A történet folyamán többször is átugrunk egy nyomozós szálra, de igazából sok szerepe nincsen a főtörténeti szálhoz képest.  A végére azonban úgy tűnt, hogy mégiscsak fontos lesz, de aztán nagyon bénán oldották meg. Ritkán találkozni filmben ilyen inkompetens rendőrséggel. Igazából ezt a szálat akár ki is lehetne vágni, bár akkor nagyon rövid lenne az alkotás. Sajnos a film hosszának köszönhető, hogy a lezárás elég rossz ütemben jön ki (a rendőri száltól függetlenül is). Valószínűleg, ha a film többet foglalkozott volna a lány karakterévvel, akkor erőseb lett volna a lezárás.

A képi világot mindenképp ki kell emelnem, az operatőr fantasztikus munkát végzett. Viszont zeneileg néha elég gyengén muzsikál. Vannak benne olyan részletek, amelyeket mintha egy vígjátékhoz vagy egy detektívfilmhez írtak volna (és ezek nem a nyomozós szál alatt játszódtak)

Összegezve: Egyedi darab? Igen. Kiemelkedő? Nem. Érdemes megnézni? Igen

2. Cronos (1993)

Del Toro még mielőtt képregényhősöknek,  mitológia szörnyeknek és óriás robotoknak dirigált volna, még csak egy kis Mexikói rendező volt egy sajátos vámpírfilmmel. A tegnapi nap folyamán bemutattam egy vérfarkasos filmet, ahol az újítások nem kimondottan működtek. Ellenben a most tárgyalt alkotással.

A Cronos egy vámpírtörténet, de elég sok mindenben eltér a klasszikus vámpírfilmektől, és ez alatt nem is elsősorban arra gondolok, hogy miként válik az ember vámpírrá, vagy hogy, mik a vámpírlét "szabályai" (igazából a "vámpír" szó el se hangzik a filmben.), bár az is érdekes - a Cronos eszköz nagyon tetszett, - de a film legfontosabb témája mégis a vámpírság mibenléte.

Talán még nem volt szerencsém olyan filmhez, ahol a vámpírlétet ennyire nyomorúságosan ábrázolták volna (talán Werner Herzog Nosferatuja hasonló jelegű). Semmiféle felemelőség vagy elegancia nincs a vámpírságban. Nem hatalmas, nem erős, nincsenek varázskepeségei, az eszköz és a vér egyszerűen "csak" meghosszabbítja az életét. Ugyanakkor közben azt is sikerült megoldani, hogy a vámpír ne csak egy szörny legyen (mint mondjuk az Alkonyattól pirkadatig esetében). Nem egy mágikus erővel bíró lény, ugyanakkor nem egy állatias bestia, hanem csak egy ember, aki nehezen tud meghalni. Még csak azt se mondanám, hogy ez a filmbeli ábrázolás a vámpírlétet, mint egy szenvedést mutatja, az egész inkább csak nagyon üres.

A film legnagyobb előnye a sajátos hangulata. Sem képileg, sem zeneileg nem annyira kiforrott, mint Del Toro későbbi filmjei, ennek ellenére a számára adott eszközökkel jól bánik. Amit megalkotott az nem kimondottan félelmetes, inkább nyugtalanító.  Nem igazán véres, inkább groteszk. És végső soron nem is teljesen horror, hanem bizonyos mértékben dráma is.

Szóval összegezve, aki egy hagyományos horrorfilmet keres magának, az ne ezt válassza! Viszont ha valaki egy "kicsit más" jellegű filmet szeretne megtekinteni, annak nyugodt szível ajánlom. Nem kimondottan klasszikus, de bőven megéri megnézni.

Ahogy ígértem, október folyamán minden nap olvashattok majd egy horrorfilm villámkritikáját. Ez kicsit hasonló James Rolfe éves horror maratonjához, avval különbséggel, hogy itt minden film véletlenszerűen választott és friss élmény a számomra. Lesz itt mindenfajta korból és stílusból horrorfilm, úgyhogy mindenki találhat magának majd egy jó filmet.

Jó szórakozást kívánok!

1. The Curse of Werewolf (1961)

A Hammer stúdiót nem kell bemutatnom egyetlen horror rajongónak sem. Ez az angol cég gyakorlatilag egymaga újraélesztette a klasszikus szörnyfilmek műfaját. A filmjeik színesek és véresek voltak, ráadásul általában át is dolgozták a történeteket, nem csak képkockáról-képkockára remakeltek.

A farkasember feldolgozásuk eddig ki maradt a látókörömből. Bár ez is Terence Fisher alkotás, mégse tartozik a legismertebb filmjeik közé. Így utólag ezt meg is tudom érteni. Mert ez a film sajnos sehol sincs a Drakula és a Frankeinstein filmjeikhez képest.

A film egyik főbb problémája, hogy gyakorlatilag szinte semmi nem történik benne, ami egy horror film esetén nem annyira értékelhető. A felvezetés borzalmasan hosszú. Az, hogy egy másfél órás vérfarkasos filmben fél óráig nem történik semmi, ami a szörnyhöz köthető, az elég kínos. Ráadásul minderre azért "van szükség", hogy a film egy kicsit bonyolultabb farkasemberes előtörténet kínáljon (a filmben nincs harapással terjedő fertőzés, sőt semmiféle fertőzés sincs). Ez talán szolgálhatott volna egy érdekes és bátor alapnak: egy farkasember film, ahol egy gyerek a szörnyeteg, de végül nem mentek rá erre a vonalra.

Mikor túljutunk az első félórán, akkor végre történik valami, de utána megint csak az unalom következik. Még félóra, és végre láthatunk valamit, ami a szörnyhöz köthető... és aztán megint nem történik semmi egy bő félóráig... és már vége is a filmnek. Persze lehetne azt mondani, hogy nem a szörny, ami érdekes, hanem a főszereplő küzdelme a saját ördögével. Csakhogy a film egyharmadáig a főhős meg se születik, és utána egy ideig csak egy gyerek, aki alig kap játékidőt.

Ha már itt tartunk, a színészi játék nem túl erős, és - bár Hammer horror - sajnos nem játszik benne se Christopher Lee, se Peter Cushing.

A zene és a képi világ sem különleges, bár a vérfarkas maszk nem rossz, azt elismerem.

Szóval ez a film a gyengébb Hammer horrorok közé tartozik. Nincs egyetlen olyan eleme se, ami miatt említést érdemelne. Nem kiemelkedően rossz, csak olyan jellegtelen.

A címet olvasva sokakban felmerülhet, hogy mégis miről beszélek. A Grand Theft Auto V pénzügyi sikerét nézve ez a kérdés még inkább furcsának tűnhet, azonban a helyzet koránt sem olyan egyszerű, mint amilyenek elsőnek tűnik. Figyelem az eseményeket, amelyek a videójáték világában történek, és köztük egy csomó olyat vesszek észre, amely "elősegítheti", hogy 30 év eltettével egy újabb krach következzen be. Van, hogy egy-egy komolyabb cég végső soron meghozza azt a döntést, amely nem csak neki, de az iparnak is jót tesz (Microsoft - az Xbox 1 mégse öli meg a használtjáték-piacot), azonban még így is van bőven intőjel. Fennáll a lehetősége egy újabb összeomlásnak, még ha nem is lesz akkora méretű, mint a 80-as években.

Az első összeomlás

Mindenekelőtt meg kell vizsgálni, hogy mi történt az első krach  idején. 1983-t írunk, mikor éppen a videójáték-ipar a csúcson van. Csak abban az évben 3,2 milliárd dollár bevételt termelt ki. A kilátások biztatóak voltak, azonban két évre rá a bevétel 100 millió dollárra zuhant vissza. A recessziónak több oka is volt (pl. az otthoni számítógépek megjelenése), de a fő okozója mégis a nagy mennyiségben érkező gyenge minőségű játékok voltak. A piac telített volt velük, ráadásul egy idő után nagynevű, nagy várakozást övező játékok is hatalmas kritikai és pénzügyi bukásnak bizonyultak. Játékok, mint az E.T. és Pac-Man Amiga 2600-as változata jelentősen rontott az Atari megítélésén, aki akkoriban az uralkodó cég volt a piacon.  Persze hiba lenne azt állítani, hogy ez a két játék volt a kizárólagos okozója az összeomlásnak. Itt sokkal inkább egy folyamatról érdemes beszélni. Egy idő után a játékosok elvesztették a bizalmukat, és elfordultak a piactól. Végső soron a Nintendonak sikerült életre kelteni az ipart, neki köszönhető egyáltalán, hogy ma még beszélhetünk videójátékokról.

A továbbiakban párhuzamot kell keresnünk a 80-as évek és a napjaink eseményei között. Meg kell vizsgálni, hogy mik azok az események, amelyek növelhetik (növelik) egy újabb krach bekövetkezésének esélyét.

Franchise-ok elpusztítása

Az elmúlt egy-két évben egyre több játékos érezheti úgy, hogy egy-egy kedvelt franchise-át valamilyen módon sikerült tönkretenni a különböző kiadóknak. Ezen cégek közül általában egyet szoktak rendszeresen kiemelni, és a továbbiakban főleg (de nem kizárólag) ezzel a kiadóval fogok foglakozni: Electronic Arts (EA).

Ha meg kéne neveznem a jelenlegi, leginkább utált játékkiadót, akkor mindenképp az EA-t kéne választanom. Az Electronic Arts  majdhogynem szitokszóvá vált a játékosok körében (zsinórban kétszer "nyerte" el a Consumerist Amerika legrosszabb cége díját.) Ez nem is teljesen meglepő. Sokan úgy látják, hogy az EA sorba pusztítja el a különböző nagy franchise-sokat (meg a hozzájuk tartozó fejlesztőcsapatokat.), és nem állítanám, hogy ebben nincs igazság. Ahhoz, hogy megértsük, mégis miért érdemelt ki EA ezt a negatív képet, szemügyre kell vennünk azt a játékot, amely (vagy amelynek egy bizonyos eleme) a legnagyobb csalódást váltotta ki a közönségtől: Mass Effect 3. Bár a játékosok többsége teljesen elégedett volt a játékkal, sőt a játék 98%-ában úgy érezhették, hogy a harmadik epizód a legjobb rész a trilógiából, azonban egy elem mégiscsak tönkrevágta az élményt: a befejezés.

A rajongók nem akarták elhinni, hogy az a trilógia, amelynek részei egyenként 25-30 óra játékidőt ölelnek fel, és egyenként kb. 60$-ba kerülnek (és akkor még nem számoltuk a DLC-ket) így ér véget. Ellentétben sok játékkal, a Mass Effect széria komolyan történet központú, ahol minden döntésednek van valamilyen súlya (pl. a második részben gyakorlatilag minden társad meghalhat, ha a rossz döntéseket hozol), valamint kidolgozott, empatikus karakterekkel és frappáns dialógusokkal bír... egészen az utolsó 15 percig. Hogy nagyon ne lőjek le "poénokat", csak annyit árulok el, hogy a befejezés elkapkodott, logikátlan, nagyon komoly "történeti lyukakat" hagy nyitva (vagy inkább csinál), de a legborzasztóbb, hogy nem csak a világ a szabályait, de a széria egész eszmeiségét is földbe döngöli.

Nyilván ilyenkor el kell gondolkodni azon, hogy kinek van ebben a legnagyobb felelősége. A játék megjelenése óta elég sok olyan "titokra" derült fény, amelynek köszönhető, hogy a befejezés olyan lett, mint amilyen:  a fejlesztőket sietette az EA; az írói stáb több, mint 90%-t kizárták; a játék fejlesztésének végén dobtak el teljes történeti elemeket stb. Nem lehet azt mondani, hogy Bioware nem hibás a dologban - mert ennél kisebb baromságot, amelyet befejezés címen adtak el, bárki képes lett volna írni - de azért egyértelmű, hogy elsősorban EA, aki sáros ebben.

Mint mondtam, ez az esemény masszív elégedetlenséget váltott ki a játékosok között, szinte mindenki fel volt háborodva, és a rajongók nem féltek használni a hangjukat. Bár később Bioware próbálta foltozgatni a befejezést, de az se volt egyértelmű siker. A legszomorúbb azonban az, hogy a tehetséges fejlesztő csapat itt még tudta menteni a menthetőt. Az azt megelőző két játékuk, a Dragon Age II és a Star Wars: The Old Republic még rosszabb visszhangokat kapott.

Egy percig se higgyük azt, hogy EA-nek nem csak ennyi van számláján. Más fejlesztőcégekkel "közösen" sikerült más neves franchise-sokat is bezúzni. Ilyen volt a Medal Of Honor, vagy a legutóbbi hírhedt játékuk, a Sim City újabb része. Ezekhez képest FIFA 2013 botránya már csak vihar a biliben.  (Gyakorlatilag a FIFA 2012 ráragasztották a  2013-as címkét, és úgy adták ki újra)

Mielőtt bárki avval próbálna védekezni, hogy pár játék még nem zúza szét az ipart, emlékezzünk csak vissza. A nagynevű, nagyon várt játékok bukása komoly tényező volt az előző krach ideje alatt is. Akkor is rossz fény vetettek a kiadókra, és sokan egy-egy cím után elfordultak a cégektől. Most ugyan ez történik.  Arról nem is beszélve, hogy nem ez az egyetlen, ami aggodalomra ad okot.

A DLC piac

Ez a probléma bizonyos tekintetben még súlyosabb is, mint a tönkre tett franchise-ok. Pláne abban az esetben, ha a kettő kéz a kézben jár, a játékosok hajlamosak bizalmatlanságra. Kiegészítő csomagok léte nem újdonság, már a 90-es években is léteztek különböző PC-s játékokhoz (abban az időben még nem volt arra lehetőség, hogy konzolos játékokat utólag bővítsenek), csak akkor még CD-n lehetett megvásárolni őket. Persze szokták mondani, hogy a DLC-nek kisebb tartalma, mint a kiegészítőknek, de ez még így önmagában nem igaz. Elég csak a Thw Ballad of Gay Tony-t említenem (Grand Theft Auto IV). Persze az egy extrém példa, mivel már majdnem egy különálló játéknak minősül, de lehet találni jó DLC-ket bőven:  Broken Steel (Fallout 3), Lair of the Shadow Broker-t (Mass Effect 2), Shivering Isles (Oblivion). Arról nem is beszélve, hogy a kiegészítő lemezek se feltétlenül jelentettek tartalmat. Például a Heroes of Might and Magic sorozat anno rendre termelte ki a tartalommal alig bíró lemezeket.

Tehát a probléma nem ebben leledzik. A gond sokkal inkább az, hogy a 90-es években (és a 2000-es évek elején) kiegészítő lemezekre nem nagyon építkezett az ipart. Néha csináltak egy-egy játékokhoz, de nem volt velük telítve a piac. Oké, hogy a HOM&M játékoknak rossz kiegészítői voltak, de mint mondtam ezeknek a száma elenyésző volt. Míg manapság, majdhogynem több DLC van, mint játék. A cégek arra építenek, hogy minél több DLC-t lehessen egy játékhoz készíteni, minél több pénzt lehessen kisajtolni belőlük, és végső soron a játék élettartalmát is próbálják meghosszabbítani vele, még akkor is, ha a következő évben már jön is a folytatás. Bár készülnek nagyon jó DLC-k, nem az a megszokott, hogy a DLC-k többsége magas színvonalú lenne. Rengeteg DLC van, ami csak néhány új multiplayer pályát vagy karaktert tartalmaznak, és hasonlóan a játékokhoz, ezeknek az elkészítéséhez is kevesebb időt kapnak a készítők. Ráadású olyan is előfordult már, hogy a játék megjelenésének napján kiadtak egy karakter DLC-t, amely alapból a játék része volt, csak kivágták, hogy plusz pénzért el lehessen adni (szintén EA, szintén Mass Effect 3.)

A két probléma, amelyet eddig megneveztem, igazából csak a felszín kapargatása. Ennél sokkal több "apró" dolog van, amely figyelmet érdemelne (IGN összefonódása a Bioware-vel és az EA-vel, a játékosok sértegetése, a vélemények kifejtése miatti kitiltások single-player játékokból stb.), de ezeket órákig lehetne sorolni.

Megéri ez?

A tömör válasz: nem. Igazából senkinek sem. Hogy miért nem éri meg nekünk és a fejlesztőcégeknek, az nyilvánvaló, de azt is tudni kell, hogy a kiadóknak se feltétlenül működik a jelenlegi üzleti politikájuk. Ehhez azonban azt is tudni kell, hogy miként jutottak el idáig. Hiszen a fejlesztőcégek és kiadók között mindig is voltak vitás helyzetek, különösen az EA hírhedt arról, miként bánik a beosztottjaival, azonban a most kialakult helyzet más. Egészen a 2008-as gazdasági világválságig kell visszatekintenünk, mely - mint annyi más területet - úgy a videójáték-ipart is érzékenyen érintette. EA (és a többi kiadó) tőzsdei értéke jelentősen zuhant, ahogy látható a következő képen.

Érdekes diagram... Azonban a következő statisztika még érdekesebb.

Jól látható, hogy amikor éppen kijött az egyik nagy név, az csak ideiglenesen növelte az EA tőzsdei értékét. Sőt, utána mintha még gyorsabb is lett volna a zuhanás (a Dragon Age 2 után se indult igazán fölfelé, inkább föl-le mozgás, végső soron stagnálás volt tapasztalható). Különösen a The Old Republic esete érdekes, mert egy havidíjas játék, sokkal tovább és sokkal több pénzt hozhatna, mint egy hagyományos játék. Nem vagyok pénzügyi szakértő, de nem kell egyetemi végzettség ahhoz, hogy megállapítsam, hogy a fenti statisztika nem néz ki jól. Az se a legszerencsésebb üzleti politika, hogy 200 millió dollárt költök egy MMO fejlesztésére, amelyet később kvázi ingyenessé teszek, mert rákényszerülök (SWTOR).

Mondanám, hogy EA a túlélésre játszik már egy jó ideje, de arról véletlenül se beszélhetünk, hogy nincs pénzük, és mindjárt csődbe mennek. Nyilván nincs annyi pénzük, mint pár évvel ezelőtt, de attól távol állnak, hogy szegényeknek nevezzük őket, még akkor se, ha ők úgy érzik. Egyértelmű, hogy taktikát kell változtatniuk, mert bár úgy tűnhet, hogy az utóbbi pár hónapban erősödött az EA, de kétlem, hogy a kedvező mutatók, mondjuk a Sim City-nek lennének köszönhetőek. Inkább valószínűsítem, hogy a jelenlegi kedvezőbb tőzsdei árfolyamot inkább a kiadások csökkentése, és elbocsátások tették lehetővé.

Persze nem csak az EA "szenved", ha úgy lenne, akkor ennek a írásnak  más lenne a címe. Még az olyan cégek is, mint az Ubisoft és a Nintendo sem áll olyan jól, és sorra hoznak rossz döntéseket. És akkor még nem is beszéltem, azokról a cégekről, amelyek mostanában mentek csődbe, mint az Atari vagy a THQ.

Alig néhány cég van, akik kezdenek kilábalni a válság okozta gazdasági zuhanásból. Érdemes megnézni, hogy kik: Valve (STEAM + bőven fordítanak időt a játékaikra), Microsoft (aki... Microsoft), Take-two (a Rockstar és az Irrational Games se kapkodja el a játékait), Activision-Blizzard.

Ez utóbbiról egy kicsit érdemes beszélni, mivel sokakban az Activision-Blizzard ugyanolyan képet fest, mint az EA elsősorban a Call of Duty széria miatt (minden évben egy új epizód kevés változtatással), de van egy lényeges különbség a két cég között. Activision-Blizzard hatalmas, rengeteg olyan húzóneve van, amelyről más kiadó cég csak álmodhat. A Call Of Duty és a Guitar Hero mind olyan szériák, ahol nem kell sok fejlesztési idő, és úgy is szórakoztatóak maradnak a játék (persze ez nem azt jelenti, hogy ezeknek a játékoknak megártana a hosszabb fejlesztési idő). És akkor a Blizzardról még nem is beszéltem, aki általánosságban a hosszasan fejlesztett, de minőségi játékairól ismert (annak ellenére, hogy a Diablo 3, nem volt fényes siker). De elég, ha csak egy igazi húzónevet említek az ő részükről: World of Warcraft.

Szóval mit lehet tenni?

Az nem kérdés, hogy elsősorban a kiadóknak kéne a hozzáállásán változtatni. Mivel a jelenlegi taktikájuk látványosan nem működik, valószínűleg nem ártana, ha legalább a nagynevű játékok elkészítésére elég időt adnának. Vannak olyan fejlesztőcégek, amelyek a régi időben rendszeresen jó minőségű játékokat készítettek, de az utóbbi években meggyengült a felhozataluk. Valószínűleg nem a tehetségüket vesztették el hirtelen, hanem a fentebb említett okok tehetnek arról, hogy hol kis, hol nagyobb mértékben nem sikerül úgy a játék, ahogyan eltervezték. Ha újra annyi forrásuk és idejük lenne, akkor valószínűleg képesek lennének ismét legendás játékokat készíteni.

Akárhogy is nézünk, egy idő után a játékosok el fogják veszteni a bizalmukat még a neves fejlesztőcégek irányába is, ha folyamatosan gyenge vagy befejezetlen játékokat adna ki a kezük közül. Egyszer már megtörtént, és nem kizárt, hogy még egyszer bekövetkezik.

Persze ez nem azt jelenti, hogy kiadókon kívül mindenki más tehetetlen. Bármennyire is védem a fejlesztőcégeket, azt meg kell hagyni, hogy ők is változtathatnának a hozzáállásukon. Nyilván - a munkájuk végett - nem lenne a legszerencsésebb, hogy úgy kommunikálják a "hibáikat", hogy a kiadók okolják (még akkor se, ha az esetek többségében igazuk van). Viszont az nem ártana, ha nem néznék teljesen hülyének a játékosokat. Nem egy esetben tényleg úgy kommunikálnak a játékosok irányába, mintha azok nem gondolkodó lények lennének. Ráadásul néha saját magukkal, vagy korábbi állításaikkal kerülnek szembe, amikor a hibáikat próbálják foltozgatni. Nem a legszerencsésebb egy már a fejlesztési fázison túljutott játék tartalmáról úgy nyilatkozni, hogy amit az adott fejlesztő elmond a játékról nem igaz, pláne annak tükrében, hogy néhány napon belül a játékosok is szembesülnek evvel a ténnyel (ki lehet találni, megint melyik játékra gondoltam). Mert akárhonnan is nézzük az ilyen esetek csak tovább rontják a renoméjukat, amely csak tovább mélyíti a problémát. Soha nem győzőm hangsúlyozni, hogy a fejlesztők és a játékosok kommunikációja nagyon fontos, valamint azt is, hogy a fejlesztőnek fel kell ismerni, hogy mire figyeljen a rengeteg visszajelzésből. (Ami szintén nem egyszerű feladat, hiszen találkoztunk már olyannal, hogy a fejlesztőcég egy-egy problémakörnél átesik a ló túloldalára.)

És persze - bár közhelynek hangzik - a játékosoknak van lehetőségük a hangjukat hallatni. Ma már egyre több internetes közösség létezik, amely a jelenlegi problémákkal foglalkozik (pl. HTL - Hold the line) és nyilván az ember "a pénztárcájával is jelezheti nemtetszését". Ahogy szokták mondani "máshol is elkölthettem a pénzemet", és vannak azért még megbízható kiadók és fejlesztők a játékiparba, akiket inkább érdemes támogatni. Amennyiben be is következik a bukás, akkor nem úgy fog kinézni, mint a 80-as években. Ugyanis van egy lényeges különbség a mostani és a harminc évvel ezelőtti viszonyok között. Mégpedig az, hogy a piac kevésbé van monopolizálva. Persze szokás mondogatni, hogy jelenleg csak 3 nagy játékkiadó van, meg azt is, hogy csak három konzol közül lehet választani. Ez tulajdonképp igaz is, de azt se felejtsük el, hogy a konzolok és a cégek között mi volt akkor a megoszlás. Atari és az Amiga 2600 uralta a piacot. Most bármennyit is panaszkodunk sokkal osztottabb a piac, különösen a sok indi játékfejlesztőnek köszönhetően, akik sokkal több figyelmet kapnak, mint néhány éve. Ha az EA megy, akkor magával fog rántani több céget is, de nem fog mindenki vele bukni.

Éppen ezért  talán a legtisztább megoldás az lenne, ha bekövetkezne egy újabb krach. Nem szép dolog ezt leírni, mert rengeteg ember ebből él meg, és igazából senki nem szeretné látni, hogy egy újabb összeomlás bekövetkezzen. Alternatív megoldás lehetne, egy új - némileg utópisztikus -  modell megszületése. A legszerencsésebb az lenne, ha a kiadókat megkerülve közvetlenül a fejlesztőktől lehetne a játékokat megvásárolni. Ez szinte mindenkinek megérné (kivéve a kiadóknak, de feléjük már kevésbé vagyok elnéző). A fejlesztőknek nagyobb szabadságot és több időt adna, mi pedig valószínűleg olcsóbban hozzájuthatnánk a játékokhoz, amelyeknek a minősége is javulna. Persze ennek van még egy hátránya, a játékokat - legalábbis részben - előre kéne finanszírozni. Igaz, hogy erre manapság már van lehetőség, hisz nem egy indi fejlesztő él vele, de azért némileg mégiscsak lutri lenne. Bár szerintem még így is jobban megérné, mert ily módon ki lehetne hagyni a kiadókat a fejlesztésből, így az a fejlesztőkre és talán a játékosokra maradna (de ez már egy másik írás témája).

Üdvözlök minden kedves olvasót!

Az Imaginarium a videójáték- és filmipar változásaival, egyedi tulajdonságaival foglalkozik. Elsősorban nem kritikai blogról van szó, az írásaimban inkább sajátos kérdésekre próbálok majd válaszokat találni. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem lesznek kritikák. Példának okáért a következő hónapban minden nap olvashattok majd egy véletlenszerűen kiválasztott horrorfilmnek a kritikáját. Ennek ellenére a blog elsősorban specifikusabb kérdésekkel fog foglalkozni
A blogon egyenlőre csak írásos tartalmat találhattok, de lesznek videós elmélkedések is.

Hamarosan elérhetővé válik az első írásom, amelyben a videójáték-ipar nehézségeiről szól.

Mindenkinek jó szórakozást kívánok.